Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Román Márta

2001. május 19.

Máj. 18-án Kolozsváron, a polgármesteri hivatalban bemutatták Ferenczy György Erdély Golgotája című, 1941-ben kiadott, és a Sedan Kiadó által román nyelven újra közölt könyvét. A hírhedt mű témája a magyar sovinizmus 1940-44 közötti erdélyi román mártírjai. Gheorghe Funar polgármester kijelentette: "Ezer éves ellenségeink újból megismételhetik a könyvben leírt atrocitásokat, ezért intézkedem, hogy a városban minden illegálisan tartott fegyvert idejében elkobozzanak, és hogy ebben az országban ne alkalmazzanak idegen törvényeket". /Könyvbemutató a városházán. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./ A könyvben olvasható: "Erdély szent földje mártírjainak állít emléket, akik a szélsőséges és soviniszta magyarok intoleranciájának, a vak gyűlöletének, valamint gyilkos indulatának váltak áldozataivá." 1940-44 időszakát akarják ezzel a "művel" ismételten átírni. Történelemhamisításról van szó, a kiadvány hemzseg a sok hazugságtól, csúsztatástól, abból a politikai célból, hogy a nemzetállam keretében egy közösség ellen tömeghangulatot teremtsenek. Mostanra időzítették ezt a kiadást, mert közeledik a közigazgatási törvény életbe léptetésének ideje, egyre aktuálisabbá válik a magyar státustörvény elfogadása. A könyv a bécsi döntés nyomán Észak-Erdélyt visszafoglaló "barbár és állati ösztönökkel felruházott, vandálok módjára viselkedő" magyarokról szól, akiknek tetteire "Európa civilizált országainak történelmében nincs példa". - Iuliufurok és hajdúgyőzők, sajnos egyre többen vannak, rájuk épít a mindenkori román hivatalos és nemhivatalos propagandaszerkezet. A kolozsvári polgármester jelenlétében lezajlott könyvbemutatóról, a Szabadság kivételével, láthatóan egyetlen helyi lap sem tudósított. /Ördög I. Béla: Könyvek és szponzoraik. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

2003. január 27.

Maros megyei nagy-romániás szenátorok jan. 25-én Marosvásárhelyen leszerelték a helyi prefektusi és megyei tanács épületében október végén elhelyezett Bernády-emléktáblát. A Dumitru Pop Maros megyei szenátor és Ioan Brudascu Kolozs megyei képviselő által vezetett nagy-romániások a leszerelt emléktábla helyére másikat állítottak, amelyik a városháza pincéjében szerintük 1916-ban meggyilkolt 35 román mártírnak állít emléket, s amelyet - Pop állítása szerint - a horthysta hadsereg 1940-ben megsemmisített. A modern Marosvásárhely legszebb épületeinek - köztük a Kultúrpalotának és a Városházának - felépítését megvalósító Bernády Györgyöt a vásárhelyiek a 20. század kiemelkedő egyéniségének, a város legendás polgármesterének tartják. Emléktábláját a Borbély László vezette Bernády Alapítvány tavaly októberben leplezte le. Az akkori ünnepség előtti napon Dumitru Pop szenátor szintén leverte a Bernády-emléket, amelyet a leleplezés napján kellett sebtében visszahelyezni. Borbély László szerint érthetetlen, hogy az emléktábla őrzését senki sem biztosítja és értetlen, hogy a rendőrség nem szállt ki a helyszínre. /Marosvásárhelyen ismét leverték a Bernády-emléktáblát. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./ Kelemen Atilla megyei RMDSZ-elnök a prefektust is a helyszínre hívta. A prefektus személyesen tájékoztatta a történtekről Octav Cozmanca közigazgatási minisztert. Virág György, a megyei tanács elnöke elítélte, és elutasította, hogy egyesek a parlamenti mentelmi jog mögé bújva bármit elkövethetnek. Egyébként a nagy-romániásoknak semmiféle engedélyük nem volt, a tábla kifüggesztésére. A prefektus megígérte, hogy leveszik a pérémések tábláját, és visszahelyezik Bernády György arcképét. /Provokáció a marosvásárhelyi magyarság ellen. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 27./

2005. július 29.

Egyelőre „megmenekült” a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium sportpályája. A városi tanács ülésén ugyanis az RMDSZ javaslatára lekerült a napirendről annak a városrendezési tervnek a jóváhagyása, amelynek értelmében a tavaly vitatott körülmények között a Szentháromság ortodox plébániának juttatott területen román mártír püspököknek állított volna emlékművet a váradi görögkeleti egyház. A tervezetet azzal az indokkal vetették el a városatyák, hogy a terület jelenleg per tárgyát képezi a református és az ortodox egyház között, így a bírósági döntésig nem változtatható meg a rendeltetése. /Balogh Levente: Mégsem lesz emlékmű a nagyváradi Lorántffy sportpályáján? = Krónika (Kolozsvár), júl. 29./

2005. november 19.

Mitruly Miklós krasznai származású nyugalmazott egyetemi oktató folklorisztika tárgyú szakírói munkásságát a Babes–Bolyai Tudományegyetem tudományos kiadványában, a Studia Universitatis-ban kezdte, 1962-ben. Tanulmányaiban főleg a román–magyar folklórkapcsolatokkal, a magyar népköltészet területi vonatkozásaival és a szerelmi tematika népi lírában való megjelenésével foglalkozik. Korábbi kötetéhez, az 1999-es kiadású Szóból ért az ember című népi elbeszélés- és mesegyűjteményéhez hasonló a mostani gyűjtemény is. Címe: Mitruly Miklós: Megsúgta a kisujjam. Krasznai szólások és közmondások, kurjantások, találós kérdések /Székelykapu Kiadó, Székelyudvarhely, 2005/, ebben a Krasznán 1950–1999 között használatos ún. rövid műfajokat tette közzé. Ez a gyűjtés anyagot szolgáltat egy történeti-nyelvészeti összehasonlításhoz is. /Roman Márta: Krasznai népköltészet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

2006. március 10.

1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Magyarországon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián. A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székelyudvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték. /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./

2006. május 31.

Idén Désen tartotta vándorgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A vándorgyűlés abba a rendezvénysorozatba illeszkedett, amelyet a száz éve született Szabó T. Attila emlékének szentelnek. Egyed Ákos ünnepi megnyitója után több előadás következett /Szabó Zoltán: Nyelv és irodalom, Péntek János: A szülőföld nyelvi ihletése a nyelvész számára, Kürti Miklós: A Szótörténeti Tár statisztikai adatai, Daly Ágnes: Erkölcsi értékek a Szótörténeti Tárban, Vetési László: Mai képek egy életút állomásairól, Zsemlyei Borbála: Dési kicsinyítő képzős származékok, Kiss András: Szabó T. Attila, a kutató, Roman Márta: Szabó T. Attila néprajzi vonatkozású munkássága, Huber András: Szabó T. Attila életének főbb állomásai./ Végül a vendégek a református templomot látogatták meg. /Tamás Csilla, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója: Az EME vándorgyűlése Désen. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./

2008. április 9.

Csak az egyik szakból adna diplomát a Babes–Bolyai Tudományegyetem azoknak a jelenlegi és egykori hallgatóknak, akik néprajz–nyelv szakon folytatták tanulmányaikat. Erről határozott az egyetem szenátusa. A diákok maguk dönthetik el, hogy a két elvégzett szak közül melyikre kérik a diplomát. Az egyetemi diplomabotrány két hónappal ezelőtt robbant ki, amikor néhány 2006-ban államvizsgázott fiatal azt próbálta megtudni, miért késik a diplomájuk kibocsátása. Megtudták, hogy a néprajz–nyelv szak már 2002 óta nem szerepel a meghirdethető szakok jegyzékén, és ennek következtében az egyetem törvényesen nem állíthatja ki azt az oklevelet, amelyért négy éven át tanultak. Az egyetem tavalyig évről évre meghirdette a felvételi vizsgát erre a szakra; így mintegy száz diák és volt diák került kilátástalan helyzetbe. Az érintettek szerződésszegéssel vádolták a BBTE-t a rektorátusnak címzett beadványukban, azokra a tanulmányi szerződésekre hivatkoztak, amelyeket valamennyi diák minden megkezdett félév elején megkötött az egyetemmel. Ebben az oktatási intézmény vállalta, hogy tanulmányaik végén néprajz–nyelv diplomát állít ki számukra. „Ezt a határozatot nem tekintjük válasznak a beadványainkra” – nyilatkozta Román Márta, aki tavaly államvizsgázott néprajz–angol szakon. /Gazda Árpád: Fél diplomát kínálnak. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 9./

2014. január 15.

„Nem fog lobogni székely zászló vagy Nagy-Magyarország jelképe!”
Mit akar az Új Jobboldal?
„2004 óta, amikor Arad városában újraállították a Széthúzás és az Évezredes Ellenségeskedés Évezredes Hungáriának nevezett Emlékművét az Román–Magyar úgynevezett Megbékélés Parkjában, amely, úgy tűnik, a magyar irredentizmus és revizionizmus állandó fóruma, miután ott tíz esztendeje megemlékezések történnek a 13 tábornokról, akik állítólag Magyarország vértanúi, a valóságban az osztrák hadsereg szökevény zsoldos tisztjei Erdélyben, akik kalandvágyból és katonai rangok hajhászása, de vagyonszerzés miatt is jöttek ide. És meg is kapták Magyarország részéről. Mindez azonban a román népnek 40 ezer halottjába, száznál több ortodox pap legyilkolásába, több mint 300, a föld színéről ágyútűz által eltörölt román településbe (falu és község) került. És íme, 2004 után a Magyar Megbékélés Parkjában csak a magyarok emlékeznek meg (méghozzá kétszer évente.”
Így kezdődik az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) által a Nyugati Jelenhez intézett közleménye. Ennyiből is kiderül, hogy tagjait magyarbarátsággal, illetve a megbékélés szellemének felkarolásával aligha lehet megvádolni.
De nem tetszik az aradi szélsőjobboldali szervezetnek a „magyar sovén elemekkel megfertőzött” helyhatóság sem. „Úgy gondoltuk, polgári és hazafias dolog megtisztelni HŐSEINKET és MÁRTÍRJAINKAT” (kiemelés tőlük) legalább egyszer egy évben. KÉNYTELENEK VAGYUNK MEGTENNI EZT A GESZTUST, HOGY ÉBREN TARTSUK EMLÉKEZETÜKET.” A román hősök és mártírok emlékének ébrentartására pedig melyik lenne az alkalmasabb nap, mint március 15. és október 6.? Márpedig a helyhatóság, élén Falcă polgármesterrel, éppen ezt tagadja meg tőlük. „Megmondjuk nyíltan: Falcă Úr nem akarja, hogy békésen tüntessünk, sem március 15-én, sem október 6-án.”
Falcă úr ugyanis, mondja az Új Jobboldal, a városi tanácsban egy gyenge többségre támaszkodik, s ha elvesztené az RMDSZ két szavazatát, kockáztatná a többségét.
Támadás tárgya a polgármester azért is, mert állítólag soha nem helyezett el koszorút a Román Hősök Emlékművére, pedig románnak, ráadásul mócnak mondja magát. Az azonban, hogy nem ad engedélyt a tüntetésre (az Új Jobboldalnak), világossá teszi, hogy nem hazafi, románellenes és hiányzik belőle a haza hősei iránti tisztelet.
Nincs rendjén az sem, áll a nyilatkozatban, hogy az RMDSZ jóval a törvény által megszabott határidő előtt adta be kérvényét a március 15-i ünnepség megtartására.
S miközben „nem tudunk március 15-én nem megemlékezni a 40 ezer, kötelességteljesítés közben 1848-ban elesett román mártírról, a székely zászlós, Nagy-Magyarország-térképes, Horthy-fényképes magyar hordáknak románellenes beszédekkel joguk van Falcă polgármester aláírása nyomán tüntetni Aradon. Feltesszük a kérdést: ma, amikor tudni lehet, hogy Magyarország meg akarja vásárolni Erdély földjét, lesz-e bátorsága egy magyarnak is Aradra jönni március 15-én, tüntetni? Mi egy dolgot tudunk: a hatóságok akaratával vagy akaratán kívül mi ott leszünk, kötelességünket teljesítve, a Megbékélés Parkjában március 15-én és garantáljuk minden aradinak és az egész Romániának, hogy itt nem fog lobogni egyetlen székely zászló és Nagy-Magyarországnak egyetlen jelképe sem!”
***
Azért ismertettük részletesen a közleményt, hogy olvasóink első kézből, a közreadók szavaiból ismerjék meg az Új Jobboldal kiváló és harcos hazafiságát. No meg hazájuk, de főleg Erdély 1848–49-es történelmének fölényes ismeretét. Míg számos tájékozatlan (magyar és román) történész forrásai négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek, katonástul-civilestül (pontos adatot még senkinek nem sikerült szolgáltatni), csak egyetlen (aztán a tudatlanok biztonságával görgetett), nem is szakembertől származó forrás szól a 40 ezerről.
Mellesleg kíváncsi lennék: miért nem ünneplik meg méltóan hőseiket kiváló hazafiink, mondjuk, a romániai (pontosabban havasalföldi, moldovai) 1848-as forradalom kitörésének, netán elfojtásának évfordulóin (is)? A dátumukat biztosan jól ismerik.
A közlemény utolsó előtti és utolsó mondata kimondottan fenyegetés. Lehet, hogy nem csak a magyaroknak kellene felfigyelni rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

lapozás: 1-8